Cikkek:

Barnabás első szülött gyerek. Minden, amit csinált, az maga volt a csoda. Az is annak számított, hogy egész kicsi korától kezdve kint volt a nyelve. Még cukinak is találtuk. Aztán vártuk, hogy megszólaljon. De ő nem akart.
Kérdeztük a védőnőt, háziorvost, hogy 3 éves elmúlt a gyerek és még mindig nem beszél, mi tévők legyünk. Azt a választ kaptuk, hogy legyünk türelemmel, a fiúk lassabbak, majd ha megszólal biztosan kristálytiszta hangokkal, többszörösen összetett mondatokban fog majd beszélni. Minket nem hagyott nyugodni a dolog.
Eljutottunk a helyi Nevelési Tanácsadó egyik pedagógusához, aki Ayres terápiát kezdett nála, amit 3 éven keresztül csináltunk. 3 és fél éves volt, amikor az első hangokat kimondta. 4 évesen a szavak első szótagját mondta. Ebben a szakaszban a legmegrázóbb élményünk az volt, hogy egy óvodai családi nap keretén belül egy anyuka megkérdett engem, miközben Barni mellettem ült, hogy a fiamnak az agyával is baj van, vagy csak a beszédével. Barni hihetetlen türelemmel és bölcsességgel odafordult és azt válaszolta, hogy ő azért gyakorol minden nap, hogy mindenki megérthesse, hogy mit szeretne mondani. Ezt is tolmácsolnom kellett a pszichológus végzettségű anyukának.
Nagycsoportos korában egy héten 6 külön foglalkozásra járt, hogy a beszédje fejlődjön. Volt Ayres, TSMT, logopédia, terápiás lovaglás. Minden, ami a mi megyénkben elérhető volt. Iskolaérettségi felmérésen a verbális részen voltak hiányosságai, verbális memória fejletlen, valamint a magyar nyelvtan helytelen használata. Diszlexia gyanú. Új logopédushoz kerültünk, aki elmagyarázta, hogy Barni úgy tanulja a magyar nyelvet, mintha külföldi lenne. És ismét gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. A szakember megnyugtatott, hogy a gyerek 138-as IQ-ja kompenzálni fogja a nyelvi hibáit, anyuka ne sírjon. Rengeteg memoritert kellett tanuljunk. A négy soros verseket 3 napig tanultuk. Volt sírás, könyörgés, fenyegetés, kínlódás. 7 évesen eljutottunk oda, hogy a hangok nagy része a helyén volt, már „csak” a nyelvlökés maradt. Egy évig csak nyelvlökéses terápiára járt. Megtanulta a nyelvének helyes pozícióját, de nem automatizálódott. Ha helyes nyelvtartásban beszélt, akkor teljesen más hangon beszélt. Ha szabályosan akart nyelni, akkor nem ment le a falat egy nyeletre. A logopédusunk ekkor elmondta, hogy ő az általa ismert módszerrel nem tud tovább lépni ebben a kérdésben. A fogváltás megkezdődött. Nyitott harapása volt és az alsó állkapcsának nem volt fix helye, szitált. A helyi fogszabályzó orvos szerint a szemfog túlnövése miatt. Mindkét felső szemfogát lecsiszolták. Vártuk, hogy kibújjanak a hátsó maradó fogak, hogy megkaphassa a fogszabályzóját. Ekkor a logopédusunk felhívta a figyelmünket egy „fogvédőre”, melyet éjjel kell használni és a nyelvet a helyes pozícióra szoktatja. Beszereztük és amikor Barni először a szájába tette majdnem megfulladt. Ugyanis nem kapott levegőt a száján. Ekkor tudatosult bennünk, hogy ez a gyerek nem az orrán szuszog. Azért van nyitva a szája folyamatosan, mert ott lélegzik. Döbbenetes felismerés volt. A fül-orr gégész szerint az orrmandula kivétele megoldást jelenthet. Kétszer meg is tette… Anyaként borzasztóan zavart, hogy az én okos, szép és értelmes gyerekem olyan gyakran „bamba”
tekintettel néz. Ekkor megfogalmazódott, hogy mi okozza. A szájtartás, a nyelvkilógás. A fogváltás még jobban erősítette mindezt.
Rengeteg veszekedés, rászólás, fegyelmezés, húzd be a nyelved, csukd be a szádat mondat. És kétségbe esés, hogy mi lesz így a suliban, mi lesz így az idegen nyelvvel. Az első osztályt egy kevésbé erős iskolában mertük csak elkezdeni.
A sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét, Barni osztályelső lett, de a beszédének tempója, hanglejtése még mindig nem anyanyelvi szintű volt, mintha külföldiként beszélne magyarul. Az arca a nem megfelelő arcizmok miatt torzulásnak indult. Iskolaváltás, új barátok, nagyobb követelmények. Egy éve decemberben, egy nagy vitánk után („már megint hol a nyelved, csukd be a szádat”) teljes kétségbe esésemben a Googlehoz fordultam. És akkor találtam a Dsmile-ra. Egy hét múlva már a ráébresztő vizsgálaton ültünk. Nem volt mire ráébredjünk, tisztán láttuk a helyzetünket. Baracsy Gabi teljes nyugalommal nézte végig az eredményünket és közölte, hogy mindenen tudnak nekünk segíteni. Sírva telefonáltam haza, hogy van remény! Elkezdtük a terápiát. Minden héten 260 km oda és ugyanannyi vissza. Autóban matek feladatlapozás, versenyre készülés, hazafelé szemvédővel alvás. Minden nap gyakoroltunk. És nem azért, mert mi akartuk, hanem az akkor 8 és fél éves fiunknak elmagyaráztuk, hogy ez az utolsó és egyetlen esélyünk. Ha most nem tudjuk ezt megragadni és kihasználni, akkor nincs tovább, nem tudok máshogy segíteni neki. Lehet ő okos és ügyes, ha a beszéde és az arca nem ezt mutatja. Megértette és fantasztikus kötelességtudattal gyakorolt minden este. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ilyen változásokon megy majd keresztül a gyerekünk. Az arcizmai sokkal tónusosabbak lettek, a beszéde összehasonlíthatatlanul tisztább. A tartása egyenesebb, mozgása koordináltabb, összeszedettebb. A szájmonitor használata mellett a fogai rendeződtek, nincs szükség további fogszabályzásra. A nyelve az esetek döntő részében a helyes pozícióban van, Judit szerint a kor előrehaladtával teljesen rendben lesz már. Mindezeken túl a verseket már az iskolában megtanulja, hallás alapján, az angol az egyik kedvenc tárgya.
Nem tudunk elég hálásak lenni Baracsy Gabinak, Juditnak és az egész csapatnak azért, hogy ezt a fantasztikus változást lehetővé tették Barninak. Megváltoztatták az életminőségét, más lehetőségek nyíltak meg előtte. Nagyon szépen köszönjük!